Én csak feküdtem a földön. Körülöttem társaim próbáltak életben tartani, „kelj fel” mondták, de én nem, én csak feküdtem a földön. Nem tudtam hol vagyok, elnehezültnek éreztem magam. Fáradtnak, álmosnak, pedig csak egy golyót kaptam. Éreztem, ahogy szemem lecsukódik, végtagjaimat már nem bírtam mozgatni, nem tudtam odanyúlni a szememhez, hogy felnyissam. A sötétség elöntött mindent, s ez a sötétség a magány érzését keltette bennem. Hiába voltak a barátaim mellettem, magányosnak éreztem magam, magányosabbnak, mint bármikor. ,,Vajon ki fog elkísérni a túlvilágra?” ,,Hiányozni kinek fogok?” Csak ezek a gondolatok jártak a fejemben, de nekem már úgy is mindegy volt, befellegzett. Próbáltam ébren maradni, mert tudtam, ha most elalszok, ez lesz az utolsó estém. Lelkemben már teljes nyugodtság uralkodott, mindenkitől elbúcsúztam. A szeretteimtől, barátaimtól, rokonoktól, egyszóval mindenkitől. Hagytam, hogy magamban eluralkodjon ez az ördögi sötétség, hogy elvigyen egy utolsó álomba. Egy álomba, amiből talán már soha nem ébredek fel…
